Karafiáth Orsolya: Egy macska maga a stílus

Ami sok, az sok! Ez a barátomból tört ki, mikor meglátta a szépen berendezett macska-sarkot. És akkor még a nappaliba be sem lépett. Mert ami ott várta, az már – e szép nyitány után – azt feltételezte, hogy több is lesz a soknál. Pedig egész nap a Nagy Percre vártam, a belépésre, az örömre.
Délelőtt vásároltam: hatalmas dizájnos macskajátékot, macskafotelt, egyedi szőrmés macskapárnát, plusz a szükséges kellékeket. A kishölgyért délután mentem el. Ezután a magam díszítésének gigászi feladatába vágtam bele, hogy hazaérvén két édes kiscica fogadja őt. Neccharisnya, fűző, szőke paróka – ahogy a filmekben láttam, ahogy ott elképzelik a csábítást. Utólag azt gondolom, a barátom beérte volna kevesebbel is, bőven elég lettem volna én magam. Mert a reakciójából az derült ki, végzetesen nem vágyott háziállatra. Egy kártékony hülye bőven kitölti a lakást, vágta oda később. És hiába vetettem be az összes praktikát, hiába pillogtam a mesterien kihúzott szememmel, a düh mindent vitt. Pedig érte volt ez az egész. Hogy kicsit stílusosabb, ezáltal egyedibb, közösebb legyen az életünk. Mert mindkettőnk meggyőződése, hogy a kifejezés – berendezni egy közös életet – valahogy erre is vonatkozik. A két ízlést közelíteni egymáshoz, és új tárgyakkal, akár egészen kis apróságokkal megtölti a kettőnk terét. Kipróbálni egy másfajta potpourrit vagy füstölőt, az első közös fotónkat lenagyítani, és egy izgalmas kerettel kitenni a hálóban.

Nagyon nevettünk előző héten a barátnőmön, aki átjött vacsorázni, és aki voltaképp leszólta az igyekezetünket, hogy az asztal kinézzen valahogy. „Én minimalizáltam a háztartásom - közölte - először is: szerintem túlzás, hogy te kiteszed a vajat a vajtartóba, nevetséges, hogy minden étkezésnél külön tálra helyezed a sajtot, szárított halat, zöldségeket. Belegondoltál már, mennyi plusz melót adsz magadnak?” Én a csomagolásból falatozok, fűzte hozzá, és tányérnak bőven megteszi a pékáru zacskója. Gyönyörű lehet nálatok egy romantikus vacsora, jegyeztem meg, mire ő azt felelte, hogy neki és a barátjának a tökmindegy, ez csak egy kajálás, nem cifrázzák túl, annyi más, fontosabb dolog van az életben. Hát nem tudom. Persze, ha így gondolkodunk, a lakás is csak egy lakás, a lényeg, hogy ne fagyjunk meg benne, meg hogy tudjunk hol aludni, a ruha is csak egy burkolat, minek díszítenénk fel magunkat, túl sok macera. És mi a vége? Este vehetjük le az egész hóbelevancot, takaríthatjuk el a sminket, és másnap kezdődik az egész elölről.
„Egy macska maga a stílus – néztem hidegen a barátomra – vagy azt akarod, legyek én is olyan, mint a barátnőm?” (Akit egyébként a fickó pár hónap után otthagyott.) Ekkor már a karjaiban voltam, mert persze nem lenne férfi, ha a szerelésem ne vette volna le végül a lábáról. A kanapén kötöttünk ki. „Imádnivaló ez a harisnya – súgta éppen a fülembe – olyan régóta vártam, hogy…” De ezt már nem tudta befejezni. Reccs. A cirmi épp a békülős suttogás közepén mélyesztette a karmait először a szép új neccbe, majd a barátom hátsójába. Aki azt hitte, a cicák nem tudnak repülni, hát az most meggyőződhetett az ellenkezőjéről. Szegény kis Rigó – mert így neveztem el – a névadóját meghazudtoló ívben szelte át a szobát. Innen lesz szép győzni, gondoltam, de már estére sikerült. A barátom egyből megszelídült, mikor a kismacska este az ő ölébe gömbölyödött. „Ne bánd a harisnyát – súgta – veszek neked holnap másikat.” Az már más kérdés, hogy pár hónapig mindegyiknek ugyanez lett a sorsa… Egyikünk se bánta.

Az írás először az InStyle 2016. áprilisi számában jelent meg.