Már megint túltoltam! Miért futok akkor is, amikor tudom, hogy rossz vége lesz?

Legutóbb például kinéztem magamnak egy útvonalat, amit a térkép alapján 16-17 kilométeresre tippeltem. A térkép nem is tévedett, a szemem annál többet. A vége 23 lett és nem is ez volt az igazi nyűg. Az első 5 ugyanis (nekem) elég szintes, nagyjából 300 métert emelkedik. Ezzel nincs bajom, jól ismerem a szakaszt, minden oké is volt. A problémát a következő 18 K okozta, ez ugyanis hattal több, mint amennyit futni akartam, ráadásul volt benne még ugyanennyi emelkedés. Jóval féltáv előtt éreztem, hogy hamarabb vissza kéne fordulnom, de mivel kemény vagyok mint a kád széle, ezt a gondolatot gyorsan el is engedtem. A végén persze hazértem, ráadásul futva, szóval elvileg akár büszke is lehetnénk magamra. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy a táv felétől készültem kiszáradni és a végén már a lejtőn lefelé is csoszogtam. A jó hír, hogy a János-hegyen még ott a nyomós kút, ami megmentette az életem, de megint sikerült szembesülnöm azzal, amivel már annyiszor: ennyi idősen lehetne már több eszem.