Rutinom van a feltámadásban – költészet, betegség, MEREK-Mozaik

– Miért lettél annak idején újságíró?

– A szüleim megtiltották, hogy az ő pályájukat válasszam, vegyészmérnökből egyszerre sok volt a családban. Az általános iskola előtt, mint mindenki, repülős vagy kukás szerettem volna lenni, illetve a tengerészek munkájáért lelkesedtem. Aztán kaptam egy mínusz 0,5-ös szemüveget, és ez elegendőnek bizonyult, hogy az óceánnak befellegződjön. De hívott a világ továbbra is, csak másik megközelítésből: csábított a betűk tengere. Szerettem beszélni és írni, nyolcadiktól tudatosan újságírónak készültem. Az már kérdés, hogy nem egészen úgy történt, ahogyan terveztem. Az érettségi évében beadtam a felvételi kérelmemet a Szovjetunióba, mert akkoriban csak ott működött egyetemi szinten újságíróképzés (és mert a moszkvai anyám révén félig orosz vagyok). Emellett jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, illetve az ELTE magyar-történelem szakára is. Mindháromnál elvéreztem, mert mindegyiket felkészületlenül akartam letudni. A hebehurgyaságom miatt a gimnázium után először a helyi nagy vegyi kombinát műanyagablak-gyárában dolgoztam, aztán hírlapkézbesítő voltam. Végül jelentkeztem a Debreceni Egyetem magyar-történelem szakára, két ponttal lecsúsztam, és átirányítással az egri tanárképző főiskolán találtam magam.

– Tanár is akartál lenni?

– Nem, de olyan végzettségre volt szükségem, hogy az újságírásba megélhetésszerűen belevághassak.

– Milyen fontos állomásai voltak a pályádnak?

– A SANSZ Alapítványnál a Sansz – az alapítványok alaplapja című havilapot írtam és szerkesztettem, részt vettem az éves civil enciklopédia összeállításában. Az egri diploma megszerzését követően több főiskolai barátommal Pesten próbáltunk szerencsét. Megtudtam, hogy a keresztapám nagyobbik fia egy újságot vezet, de nézeteltérések miatt a szerkesztőség egésze lelépett, tehát szüksége volt szerkesztő-újságíróra. Ez lettem én. Minimális szakmai tudással vágtam bele, a gyakorlatban kellett elsajátítanom mindent az idősebb kollégáktól. Nem ment mindig olajozottan, volt, amikor „bulvárosra” vettem a hangnemet, holott egy nívós szaklapnak nem feladata a hatásvadászat: egy hírnek, amelyben egy vastüdővel élő ember áramszámlájának kifizetéséről volt szó, azt a címet találtam adni: Felsóhajthat a légzésbénult…

– Később dolgoztál más területen is újságíróként.

– Pályám csúcsán, 1996-1998 között a Cinema magazinnál voltam külsős újságíró, majd főmunkatárs. Gyerekkoromban sokat moziztam, később Pest maga volt a filmes mennyország számomra: egy tízperces sétányi körben tucatnyi mozi működött a közelben. Filmben mindenevő voltam, naná, hogy bele voltam szerelmesedve a Cinemába. Kritikákat írtam, riportokat, forgatási tudósításokat, portrékat és interjúkat készítettem, közreműködtem a szerkesztésben is, és szerveztem az olvasóknak mozivetítéseket. Magyar filmek kapcsán nagyon sok színésszel, rendezővel, producerrel beszélgettem, és örök emlék, hogy Sophie Marceau-val, Colin Firth-szel, Luc Bessonnal, Ennio Morriconéval készíthettem interjút.

– Miért maradt abba?

– Az orosz nagynéném után annyit örököltem, hogy tudtunk egy lakást vásárolni Esztergomban. Több barátom a királyvárosban lakott, nekik köszönhetően összebarátkoztam egy politikai ambíciókat dédelgető fiatalemberrel, akinek sajtósra volt szüksége. Megválasztották polgármesternek, én pedig kilenc évig dolgoztam az esztergomi polgármesteri hivatalnál mint sajtó- és kulturális referens. De nem szakítottam az újságírással sem, szabadidőben dolgoztam a Cinemának, és generátora voltam a regionális Hídlap magazin létrehozásának.

– Ne maradjon ki a Fesztergom sem.

- Nagy vállalás volt, amikor pár barátommal létrehoztuk ezt a kora nyári fesztivált. A Fesztergomról minden környékbeli, sőt országos fesztiváljáró őriz személyes sztorit, az iskolai évzárók után rendszerint matrózblúzos vagy öltönyös diákok lepték el a területet, hogy le ne maradjanak a kedvenc együttesükről. Többször megesett, hogy friss házasok itt emelték közös életük első (közös) fényét, egyáltalán: a huszon- és harmincévesek első számú összejövetelének számított, az egyéb nyári programjaikat is ehhez igazították. Menő volt a Fesztergom, nosztalgiával, jó érzésekkel gondolunk rá.

– Térjünk át a lírára. Már gyerekkorodban is írtál verseket?

– Igen, mint minden gyerek, én is felfedeztem a szövegek, mondatok ritmusát és dallamát, mondókákat faragtam. A versek késő pubertáskor táján találtak meg, az első, viszonzatlan gimnáziumi szerelemmel léptek az életembe, és azóta is itt vannak.

– Mi inspirál erre? Mekkora az alkotás súlya számodra? Életben maradás, hobbi, elmaradhatatlan önkifejezés, az életidő elütése…

– Örömforrás és kényszer. Áldás és átok. Nem rajtam múlik. Amikor az adott vers póz vagy manír, akkor nem sikerül. Súlytalan. Ha sikerül, akkor meg nem vagyok jelen, legalábbis az alkotás érdemi részében – ez az ihlet pillanata. A többi technika és számolás. Az istenített elődökön és példaképeken – a teljesség igénye nélkül: Pilinszky János, Faludy György, Weöres Sándor, Dsida Jenő, Nagy László, József Attila, Radnóti Miklós, Kosztolányi Dezső, illetve Charles Baudelaire és Paul Verlaine – ugyanezt veszem észre.

– Mikor kezdted komolyabban művelni?

– A költemények a főiskolán a valóságot jelentették: úgy éltünk, mint egy vers. Az inspiráló közeg elbűvölt, és alkotásra sarkallt. Itt kezdte szárnyait bontogatni a neves underground együttes, a Nulladik Változat. Irodalmi lapot alapítottunk Patkányfogó címmel, ebben publikált először a későbbi híres író, Szeifert Natália. Szintén hozzánk tartozott Ócsai Gábor festőművész, aki vizuális tartalmaival rásegített a verbális tartalmakra. Társaimmal mai napig együtt dolgozunk: 2009-ben „fénymásolós kiadásban” Fenes Tiborral közösen kiadtuk a Kötelező minimum című kötetet, 2019-ben pedig Fenes Tiborral és Puskás Tiborral elkészült az Utazó című tematikus versgyűjtemény, amit Ócsai Gábor festménye és grafikái díszítenek. A rövid életű Patkányfogót követően hosszabb ideig részese voltam Szeifert Natáliával a Gittegylet portálnak, és próbálkoztam saját irodalmi-kulturális internetes oldalt is működtetni, de nem maradt elég időm és pénzem rá. Aztán megtaláltak az egészségügyi problémák, és elsősorban arra törekedtem, hogy életben maradjak.

– Van, lehet bármiféle összefüggés az ingatag egészségi állapot és az önkifejezés erős vágya között? „Mohóbbá” teszi az alkotót, ha fizikailag nincs jól, vagy épp ellenkezőleg, ellankasztja: netán a te esetedben nem feltétlenül van ilyen összefüggés?

– Számomra irreleváns. Ez nem kompenzáció kérdése, miszerint ha testben roskatag vagyok, akkor lélekben izmos. Viszont létezik egyfajta „lustaságfaktor”. Korábban könnyelműbben bántam a gondolatokkal, ha olyanom volt, nem jegyeztem le, nem bántam, ha elillant. Manapság nincs így, naptárt vezetek, speciális írásnoteszt használok, és sok éve álomnaplót is készítek, amiben reggelre kelvén megírom az álmaimat. Fontos forrás.

– Harminc-negyven évvel ezelőtt az író, a költő, az újságíró véleménye sokat számított. Ha közéleti témában véleményt nyilvánított, arra sokan odafigyeltek. Ma ez sokkal kevesebb embert érdekel. Túlértékeltebb volt régen, vagy a mai helyzet méltatlan?

– A megmondóembereket máshol kell keresnünk, az influenszerek, a publicisták, a médiaszereplők között. Ideális állapot volt, amikor az írástudók diskurzusa számított etalonnak, és határozta meg a társadalom dinamikáját. Hozzátehetjük, a mindenkori társadalmak zöme, legalább nyolcvan százaléka ki van zárva ebből a párbeszédből.

– Hogyan kezdődtek az egészségi problémáid?

– Huszonkilenc éves koromban sclerosis multiplexszel diagnosztizáltak. Hosszú évekig normális életet éltem, de tíz esztendeje rosszabbodni kezdtem, öt éve tolószéket használok. 2021 őszén a miskolci vármegyei kórház II. Stroke Szakrendelésén feküdtem: agyvérzésem volt, nem tudtam beszélni sem. Azóta újra megtanultam, ha nem is tökéletesen. Írásban továbbra is kiválóan kommunikálok, annyira, hogy „frissen agyvérzetten” megtalált az a kommunikációs ügynökség, aminek korábban dolgoztam, és felkértek egy kiadvány elkészítésére. Úgy, hogy tulajdonképpen nem tudtam beszélni. Azóta is minden héten online gyakorlom a beszédet és az írást, hála az Afázia Egyesületnek, újabban pedig személyes logopédiára járok. 2023. február 7-én sajnos ismét rosszul lettem, tüdőgyulladással és szívnagyobbodással kerültem kórházba. Mint kiderült, különösen rosszul működik a tüdőm, illetve a szívem pumpáló-vérellátó funkciója.

– Hogy viselted?

– Lesújtó állapotban voltam. Beszélni nem tudtam, teletömték a tüdőmet és a torkomat csövekkel, így csak a szemeimmel kommunikáltam. A mély alvásban töltött egy hétben egyetlen álmot láttam: a körzeti orvosom félhomályba burkolódzó rendelőjében arctalan emberek között egyszer csak odalép hozzám az apám, és minősíthetetlen szavak kíséretében (a mindennapokban nem igazán káromkodott) visszazavart az életbe, mondván, nekem itt nincs semmi dolgom. Miközben altatásban tartottak, édesanyám meghalt, a nővérem és unokatestvéreim intézték a temetést, amin nem lehettem jelen.

– Ha jól tudom, a barátok nyújtottak segítő kezet.

– Igen, egy közeli barátom kórusvezetője segített abban, hogy a budakeszi OMINT – Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe kerüljek. Az ott dolgozó orvosok, ápolók, gyógytornászok, logopédusok, zeneterapeuták, szociális segítők és egyéb szakemberek egyfajta csodát vittek véghez: 4 hónap és 2 hét intenzív rehabilitációt követően „összeraktak”. Egy hónapig éltem Kazincbarcikán, amikor is jött az értesítés, felvettek a MEREK-be. Tavaly augusztus 22-től tehát a Mozgássérült Emberek Integrált Intézménye Budapest a lakóhelyem. A szívemmel kapcsolatos kálváriák még nem értek véget: idén augusztusban egy pillanatra meg is állították, majd újraindították. Rutineljárás. Rutinom van a meghalásban. Rutinom van a feltámadásban.

– Mindenféle méltatlan és tragikus helyzet ellenére hogy jött végül a MEREK Mozaik ötlete és megvalósítása?

– Az ötlet nem új keletű. Az intézmény története során két vagy három alkalommal nekiveselkedtek a korábbi társak, hogy legyen újság, de egy-egy számig jutott a lap. Most már a harmadik számnál tartunk, valószínűleg azért, mert elszánt és tehetséges gárda verődött össze. Van emögött kétségtelenül véletlen-faktor is, de hangsúlyos a szándék és az akarás, hogy legyen: ez a mi lapunk, ezek vagyunk mi. Az intézmény vezetése pedig a kezdetektől fogva maximális támogatásáról biztosított. A háromhavonta megjelenő internetes kiadvány egyfajta újabb közösségi fórum, találkahely.

Olvasószerkesztőként arra buzdítottam – és buzdítom – az itt élő társakat, hogy szerkesszük együtt ezt a színes lapot: szívesen vesszük, ha az írásaikkal és a témajavaslataikkal megkeresnek minket. Ahogy a mottónk szól: „Bátorkodom és MEREK”.

– Kik írnak bele, és hány emberből áll a szerkesztőség? Úgy látom, a második számra kibővült a kör, azóta pedig megjelent a harmadik szám is.

– Az újságot hét fő írja, a tördelést egy munkatárs végzi, a szerkesztést a főszerkesztő látja el, én olvasószerkesztőként írok és szerkesztek. A közreműködői létszám négy-öt fővel egészül ki, jellemzően verseiket, kis prózáikat publikálják.

– Segít az intézményben élő embereknek, hogy írhatnak, olvashatnak nekik, róluk szóló tartalmakat, cikkeket, beszámolókat, verseket, recepteket?

– Naná! Emberek, akik túlmozgásosak, artikulátlanul beszélnek vagy sehogy sem, netán akaratlan nyáladzással súlyosbítva léteznek, jó verseket írnak. Nap mint nap a türelmet és a toleranciát tanulom, például egy csak hörgő hangokat hallató srác esetében, aki egyébként profi programozó, vagy egy érthetetlen szavakkal kommunikáló lánnyal, aki informatikus-közgazdász diplomával bíró szakember, és ifjúságsegítő felsőfokú szakképesítéssel is rendelkezik.

– Vannak további terveid az újsággal, a költészettel?

– A lap a témáit tekintve kifogyhatatlan bázissal rendelkezik, az online megjelenés pedig költséghatékony megoldás. Szóval amíg bírjuk szusszal, és van bennünk elég erő és motiváció, addig lesz. Ha esetleg tudunk támogatókat találni, nem kizárt, hogy nagyobb számú print formában is hozzáférhetővé válik, de a színes nyomtatás nagyon drága. A költészettel és írással pedig az a tervem, hogy a közeljövőben elkészítsük Fenes Tiborral és Puskás Tiborral közös kispróza-kötetünket, ami A mi füves könyvünk fantáziacímmel fut, és amit szintén Ócsai Gábor illusztrál. Ezen kívül tervezek önálló verseskötetet is, az lesz a címe, hogy Limonádé Lovarda: a grafikákat megint Ócsai rajzolja. A legnagyobb szabású elképzelésem pedig a Színjáték című elbeszélő költemény, amely Dante Isteni színjátéka nyomán újrarajzolná az emberi létezés személyes drámáját. A cél, hogy az egyediségből – az én sorsomból – kiindulva haladjon az általános felé, kevés szerelemmel, sok halállal, tanulságbetétekkel. Szóval vicces lesz.

Galériánkból megismerheted híres magyar költők legismertebb Múzsáit!