Pár barát hülyét csinált belőlem, és a szerelmem velük tartott

Húszéves voltam, és iszonyatosan szerelmes. Pár hónapja jártunk. Szenvedős volt ez a szerelem – mindig ő ért rá nehezebben, mindig neki kellett hamarabb hazamennie, mindig ő bírta tovább a távolságot, mindig ő adott kevesebbet magából. Akkor még nem tudtam, hogy a szerelem sokkal könnyebb is lehet.

Egyszer megbeszéltünk egy találkozót pár barátjával, akikkel közösen terveztünk egy rövidebb külföldi utat (bár én még nem ismertem őket olyan jól): azért gyűltünk össze, hogy megtervezzük az utazás részleteit. Az egyetem mögötti parkban találkoztunk, én pedig kértem tőlük pár percet, hogy beugorjak a könyvtárba visszavinni valamit. Jó, megvárnak a lépcső alján, mondták. Amikor kijöttem, nem voltak sehol. Meglepődtem, körbefordultam, szólongattam őket. Pár perc múlva nevetve előugrottak a kőoszlopok és a hatalmas cserepes növények mögül. A barátom is köztük volt.

Nagyon hülyén éreztem magam. Mintha egy „Kész átverés!”-show-ba csöppentem volna. Utálom a kiszolgáltatottságot, és irtóztam a gondolattól, ahogy visszapörgettem magamban, milyen hülye arcot vághattam, milyen béna lehetett, ahogy szólongatom őket. Engem aztán igazán nem nehéz zavarba hozni: nekik ez most egy nagyon olcsó kis trükkel sikerült (őszintén szólva óvodás színvonal, nem?). Szégyelltem magam.

Akkor nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért, de azt éreztem igazán kínosnak, hogy a barátom is részt vett ebben a tréfában. Úgy éreztem, a megalázásomban, a kifigurázásomban vállal szerepet – még az is lehet, hogy ő kezdeményezte az egészet?

Nem szeret igazán – éreztem, és ez akár túlzó gondolat is lehetett volna. De ma már tudom, hogy sajnos igazam volt.

Na, hát ők nem voltak szívbajosak: