Temple Réka: „Nagyon szeretném, ha ez a film túlmutatna egy egyszeri moziélményen..." - interjú a Magyar Mozgókép Díjas filmproducerrel

Bár a kutatások szerint 1998 és 2022 között 24-ről 31 százalékra nőtt a női producerek aránya a filmiparban, egyenlőségről azért továbbra sem beszélhetünk. Miért alakulhatott ki az a tévhit, hogy a nők nem (feltétlenül) alkalmasak erre a szerepkörre?

Tradicionálisan nem is feltétlenül azt kérdőjelezték meg, hogy a nők alkalmasak-e erre a szerepkörre, vagy sem, hanem egyszerűen azt, ha bármiféle vezetői státuszba kerülnek. Amikor én elkezdtem 1994-ben ezt a szakmát, akkor a Cannes-i Filmfesztiválon, az Annecy Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon, illetve a hasonló eseményeken annyira kevesen voltunk, mint a fehér holló. (nevet) Kevés női producer volt, különösen a fiatal korosztályban. Nem egyszerű összeegyeztetni a női létet, az anyaságot, a családot, a barátokat a munkával, ezért is élnek sztereotípiák a köztudatban, de közben a nőknek hasonló adottságaik vannak, mint a férfiaknak. Sajnos nincs rá receptem, hogyan lehet ezt jól csinálni, de az biztos, hogy a tendencia, ami elindult, az folytatódni fog, valószínűleg egyre több női vezető lesz, így a mi szakmánkban is.

Sydney Sweeney azt mondja, úgy érzi, nőként magunknak kell megteremtenünk a lehetőségeket, ezért is alapított saját produkciós céget alapított Fifty-Fifty Films néven: az egyik legelső filmje, az Imádlak utálni kasszasiker volt a mozikban – Magyarországon is. És persze nem ő az egyetlen sztár, aki saját céget alapított (Reese Witherspoon vagy Margot Robbie is így tettek). Szakmabeliként mit gondolsz, formálják a közvéleményt a szórakoztatóiparban ezek a sikeres filmeket, sorozatokat készítő nők?

Bizonyára magukat és a környezetüket is pozícióba hozzák a vállalkozó nők, példát és irányt mutathatnak, valamilyen szinten megjárnak egy utat, amire utána mások könnyebben léphetnek. Fontosak ezek a mintázatok, a jó példák, mindezek mellett szeretnék egy olyan világban élni, ahol a szakmaiság dönt egy-egy pozíció betöltésénél, pályázat elnyerésénél, díjak odaítélésnél. Nekem nem feltétlenül a saját cég volt a motivációm forrása, karrierem első 8 évében alkalmazottként dolgoztam, a helyzet hozta úgy, hogy nagyon gyorsan kellett lépni és át-, vagy megmenteni egy működő infrastruktúrát. Ez rizikó, sok hullámvasúttal jár, de egyben izgalmas, megmozgatja az ember szürke állományát és kondiban tartja a tűrőképességet. A mi cégünkben nagyon kiegyensúlyozottak a nemi arányok, van benne némi tudatosság, de erősen szakmai szempontok alapján döntünk, hogy ki a megfelelő ember egy adott feladatra.

Mit gondolsz, miért éppen az animációs filmek világa áll hozzád a legközelebb, mint történetmesélési műfaj? Miért vonz jobban, mint az élő filmek?

Az animációs filmekben kisebb szerep jut az improvizálásnak, nagyon komoly fejlesztési munka folyik a gyártás előtt, ez lehetőséget ad egy mélyebb megközelítésre, és nagyon izgalmas feladatnak tartom ennek a hosszú távú gyártásnak a különböző stációit megélni; hullámvölgyekbe beleesni, majd újra kilábalni belőle, a tüzet, ami az emberben ég, éveken át fenntartani – és nemcsak magunkban, hanem jobb esetben 100-200 stábtagban is. A különböző filmek különböző csapatdinamikát igényelnek, ez engem intellektuálisan mindig is érdekelt, most is vonz. Úgy érzem, számomra ez a világ ad nagyobb kreatív feltöltődést. De szó sincs arról, hogy más műfajok ellen beszélnék, egyszerűen csak én ebben találtam meg az örömforrásomat. Nincs annál fontosabb, mint hogy az ember hétfő reggel úgy menjen be dolgozni, nincsen gyomorgörcse, ne számolja vissza máris az órákat péntekig. Persze nekem is vannak nehéz napjaim, rosszul sikerült megbeszéléseim, de ha megnyerném a lottót, akkor is ugyanezt csinálnám.

Ha jól tudom, a Kojot négy lelke bemutatásáig közel 10 év telt el az előkészítői szakasztól kezdve. Mondhatjuk, hogy az életed részévé vált?

Amikor az ember animációs filmtervet választ, azzal egy életformát is választ, mivel 8-10 évet is eltölthet az adott projekttel: ezzel telnek a napjai a stúdióban, ezen gondolkozik utána is, erről beszélget a kollégáival, ezeket a képeket, figurákat látja nap mint nap. A film és tematikája a mindennapi életünk részévé válik. Egy ilyen hosszú munkafolyamat végén óhatatlanul marad egy üresség érzés, amit jó esetben felvált egy másik érdekes projekt, de ennek, mint minden másnak is az életben időt és teret is hagyni kell. Viszont annak ellenére, hogy a Kojotot mi már több mint egy éve befejeztük, azóta is intenzíven foglalkozunk vele; számos fesztiválra elkísértük, közönségtalálkozókon veszünk részt, újságnak adunk interjút. Az elsődleges célunk a film elkészítése volt, de ugyanannyira bíztunk abban, hogy a hatása kivált egy társadalmi párbeszédet a természettel való harmonikus együttélés lehetőségéről, a világunk múltjáról és jelenéről, valamint arról, hogy milyen szerepünk és felelősségünk van mindezek formálásban.

„Nagyon szeretném, ha ez a film túlmutatna egy egyszeri moziélményen, és arra ösztönözné a fiatalokat, hogy tiszteljék a természetet és a világot, ami körülvesz minket. Addig, amíg nem késő” – emelted ki a Kojot négy lelke kapcsán. Miért éppen az indián teremtéstörténeten keresztül akartatok beszélni erről a fiataloknak?

A fő célunk az volt, hogy az indián teremtéstörténetet megfilmesítsük. A rendező, Gauder Áron – akivel régóta együtt dolgozunk – mindenképpen ezt a témát akarta feldolgozni, és én ebben partner voltam. A kerettörténetre számtalan ötletünk volt, de végül egy valós eseményt vettük alapul, az olajvezeték kontra ivóvíz miatti csatározás okozta feszültséget. A természet szeretete és tisztelete, valamint a különböző kultúrák iránti nyitottság kifejezetten erős hangsúllyal bír a filmben. Aki végignézi a Kojot négy lelkét, egy idő után át tudja magát engedni egy sokkal lassabb tempónak, és remélhetőleg megérzi az indiánok perspektíváját is, akik arra törekednek, hogy békében és harmóniában éljenek a természettel.

„Meglátásom szerint a siker nem csak a nézőszámban mérhető” – vallod. Na de akkor szerinted miben?

A siker sokféle lehet, nem csak nézőszámban mérhető, főleg ma, amikor a fél világ streameli a mozifilmeket is. Én fejet hajtok mindenki előtt, aki több százezer embert be tud vonzani a moziba, mert oda járni a legszuperebb dolog, ha megtehetem, én is mindent széles vásznon nézek meg – de nem mindenki teheti meg, vagy szereti a műfajt ennyire szenvedélyesen. A Kojot négy lelke nem egetverő nézőszám tekintetében, viszont kimagasló kritikai és nézői visszajelzéseket kapott. Mi például ingyen rendelkezésre bocsátottuk a vetítéseket iskoláknak, könyvtáraknak, kulturális központoknak; ez nem jelenik meg a nézőszámban, viszont annál többen tudnak róla, hatással van rájuk és kialakul egy társadalmi diskurzus a témában. Sikernek éljük meg, és nem szeretnék túlzóan fogalmazni, de mindenképpen elég megindító, hogy egy magyarországi mozi arra is alkalmas, hogy az amerikai őslakos kultúrák tanítói a film segítségével meséljenek a fiataljaiknak a múltjukról, a mítoszaikról és egyidőben érzékenyítsék mindazokat, akik erről túl keveset tudnak.

Milyen projektekkel foglalkozik most a stúdiód, a Cinemon Entertainment?

Szerencsére az új filmünk, Csáki László rendezte Kék Pelikan is versenyben van a világ legnagyobb animációs fesztiválján, az Annecy Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon, ahol a Kojot négy lelke tavaly elnyerte a zsűri díját. A legritkább esetben fordul elő az, hogy ugyanaz a stúdió két egymást követő évben is nominált, tehát erre nagyon büszkék vagyunk. Különben párhuzamosan készül nálunk most a Csongor és Tünde animációs mozifilm, ami Dargay Attila storyboardja, figura- és látványterve alapján készül Vörösmarty Mihály művéből. A rendező a halála előtt pár évvel azt nyilatkozta, teljes a szakmai élete és nagyon boldog vele, egyedül azt bánja, hogy a Csongor és Tündét nem sikerült vászonra vinnie. És van az interjújában egy olyan mondat, amitől a hideg kiráz minden alkalommal, amikor meghallgatom: kijelentette, hogy reméli, „a fiatalok” egyszer majd összefognak, és vászonra viszik az ő legkedvesebb filmtervét. Nekünk Dargay Attila özvegye, Henrik Irén adta át ezt az egész látványcsomagot és dolgozik fáradhatatlanul a hagyaték gondozásában. Úgy érzem, hogy ez egyszerre fantasztikus ajándék, meg hát egy édes teher az anyaggal dolgozni, mert óhatatlanul leborul az ember a nagyok előtt. Vajon 2025- ben tud-e olyat mondani egy 200 éves szöveg és egy 50 éves figura a mai gyerekeknek, amitől boldogabban és szellemileg gazdagabban jönnek ki a moziból?

Címlapsztárjaink: Nagy Katica, Piros Ildikó, Törőcsik Franciska, Temple Réka és Udvaros Dorottya a magyar mozgókép különleges fénylő csillagai - ők a magyar filmekről és filmesekről szóló lapszámunk főszereplői. Ami pedig összeköti még őket, az az idei MOZ.GO, a Magyar Mozgókép Fesztivál, azaz a hazai film ünnepe.

Öt címlapsztár, öt inspiráló történet, öt csodás interjú, amit a legújabb lapszámban (is) olvashatsz, de előtte még less be a kulisszák mögé, és nézd meg, hogyan zajlott legújabb címlapanyagunk fotózása!