„Már nem a főnökömnek tekintem a rendezőt, hanem alkotótársnak” – interjú Törőcsik Franciskával

Nem titkolod, hogy vannak szerepek, amikre nemet mondasz, mert fontos számodra, hogy hűséges maradhass önmagadhoz, és megőrizd a hitelességed. Mit tartasz lényeges szempontnak egy munkában ahhoz, hogy azt érezhesd, igen, ebben önazonos tudok maradni?

Ennek nagyon sok tényezője van szerintem, és persze időszakfüggő is, hiszen van, amikor az ember kevésbé engedheti meg magának, hogy nemet mondjon – akármennyire prózai, de ez is benne van a pakliban. Egyébként alapvetően próbálok figyelni arra, hogy milyen érzések fognak el akkor, amikor felkérnek egy munkára. Számít az alkotócsapat is, de az sem mindegy, van-e, és mi a mondanivalója a filmnek tágabb értelemben. De nem zárkózom el egyik műfajtól sem, mindegyikben lehet maradandót alkotni. A Hogyan tudnék élni nélküled? például egy szép, romantikus zenés film: Goda Krisztina és Kormos Anett fordulatokban gazdag, nagyon megható forgatókönyvet írt hozzá, a betétdalok ereje repíti tovább a történetet. Minden műfaj érvényes lehet, ha igényes a kivitelezése, és eléri a célját, vagyis a néző a moziból úgy megy haza, hogy valamilyen szempontból több lett tőle. Szeretem, ha egy film a saját műfajában ki tud emelkedni. Azok a szerepek pedig különösen közel állnak hozzám, amelyek kihívást jelentenek színészileg, mert általuk magamról is újabb dolgokat tanulok meg, és olyasmit tudok megtalálni a színészetben, amit korábban nem. Nem zavar, ha egy karakterrel meg kell küzdeni, mert nem adja magát könnyen. Magyarországon nem fordul elő gyakran a színészek életében, hogy több film közül kellene választaniuk, de ha meg kellene tennem, jelenleg jobban izgat az, amelyik szakmailag nagyobb kihívás. Most tényleg koncentrálok arra, hogy élvezni tudjam a lehetőségeket, amiket kapok: nem úgy akarok tekinteni ezekre, hogy én megfelelek-e, mondjuk, a rendezőnek, hanem hogy mi tudunk-e együtt alkotni. Már nem a főnökömnek tekintem a rendezőt, hanem alkotótársnak.

A készülő új filmed, a Hogyan tudnék élni nélküled? két idősíkon játszódik, és az alkotók célja, hogy életkortól függetlenül bárkit elérhessenek ezzel a musicallel. Mit gondolsz, hogyan szólíthatja meg a fiatal generációkat a Demjén Ferenc ikonikussá vált dalaira épülő történet?

Úgy gondolom, Demjén Ferenc dalai megkérdőjelezhetetlenül jók, a szövegeik pedig a maguk egyszerűségében nagyszerűek, univerzális igazságokat fogalmaznak meg. Ráadásul egy hihetetlen hangi adottságokkal rendelkező előadóról beszélünk. Ezeket a számokat szinte mindenki ismeri, szereti, tudja kívülről. A film egyébként nem Demjén Ferenc életét dolgozza fel, hanem egy szerelmi történetet mesél el, és műfaját tekintve úgy kell elképzelni, mint a Mamma Miát, ugyanis ez is egy úgynevezett jukebox musical...

Egy igazi feel-good filmre számíthatunk?

Igen, de azért lesznek mélységei is. A filmben Esztert játszom, aki a kilencvenes évek elején a Balatonnál megismerkedik Gergővel (őt Ember Márk alakítja – a szerk.). Túl sokat egyelőre nem árulhatok el a filmről, de azt gondolom, hogy ennek a kapcsolatnak az állomásai sokakat érdekelhetnek majd, mivel a szerelem az egyik fő témánk az életben. Keressük a választ arra, hogy mi az, mi nem az, és mindig óriási figyelem övezi az erről szóló filmeket.

Még idén bemutatják a Hunyadi János életét feldolgozó Rise of the Raven (A holló felemelkedése) tízrészes sorozatot is, amelyben Barankovics Marát kelted életre. Milyen szakmai kihívást jelentett?

Bár a sorozat nem követi pontosan a történelemkönyveket, Mara egy létező személy volt, a sorozatban Hunyadi János ifjúkori szerelme, egy szerb despota lánya, akit egyébként Rade Serbedzija játszik. Soha nem hittem volna, hogy egyszer együtt dolgozunk majd, óriási élmény volt, nagy tisztelője vagyok. Szóval az általa alakított karakter politikai okokból feleségül adja Marát a szultánnak. Szerettem Marában a küzdőszellemet, azt, hogy egy igazi háromdimenziós figura, hibákkal, sötét oldallal, nemcsak áldozata a történetnek, hanem alakítja is azt. Érdekes volt végigélni, hogyan dolgozza fel ezt a családjától való elszakítottságot egy teljesen új, szokatlan világban, és aztán miként alakul ki a szultán és közte egy másfajta, összetettebb, talán sötétebb, de közben érettebb szerelem. Számtalan feladat és megpróbáltatás elé kerül a sorozatban, ráadásul anyanyelvi szinten kellett megtanulnom pár jelenetet szerbül – vagy legalábbis megpróbálni. (nevet) Törökül játszom a szerepem nagy részét, ott annyi könnyebbség volt, hogy azt nem kellett anyanyelvi szintű kiejtéssel elsajátítani. Szeretek új nyelveket tanulni, a török nyelv egyébként is vonzott mindig is, szóval ez egy plusz ízt adott ennek a szerepemnek.

Reneszánszukat élik az ehhez hasonló kosztümös sorozatok, elég, ha csak a Trónok harca és a Sárkányok háza sikerére gondolunk. Szerinted mi a titkuk? Miért merülünk el szívesen az olyan hatalmi harcokkal, intrikával teli szériákban?

Ha jobban belegondolunk, sokakat érdekel az, mit csinál, hogyan, milyen bőségben él az elit, ez esetben a királyok, a despoták, a szultánok. Az emberek szeretik nézni a luxust: távoli példa, de a Kardashian-család valóságshow-ja is ezt igazolja.

Ha jól tudom, intimitás-koordinátorral közreműködésével forgattátok le a Rise of the Raven (A holló felemelkedése) intim jeleneteit…

Igen, és nagyon örülök, hogy Magyarországon is egyre gyakrabban felmerül ez az igény. Számtalan olyan történetet hallani ugyanis, ahol belekényszerítenek valakit olyan helyzetbe, amit nem szeretne. Nehéz, mert színészként mégiscsak meg kell felelnünk bizonyos fokig, és a lehető legjobban szeretnénk eljátszani az adott szerepet. Egy forgatás során az ember felfokozott lelkiállapotban van, ilyenkor sokkal kiszolgálatottabbak vagyunk, de tudatosítanunk kell magunkban, hogy nem kötelességünk előzetes egyeztetés nélkül bevállalni olyan jeleneteket, amelyekre nem készültünk fel. Értékeltem, hogy ehhez segítséget kaptunk a sorozatban, de a Hogyan tudnék élni nélküled? film rendezője, Orosz Dénes is komolyan veszi ezt a kérdést, minden jelenetet részletesen végigvettünk, tisztelem ezt a hozzáállást. Számomra, ha a partneremmel és a rendezővel is át tudjuk beszélni a dolgokat, és megvan a bizalom, akkor nem feltétlenül szükséges intimitás-koordinátor, de tény, hogy ez nem mindig van így.

Egy interjúdban nyíltan vállaltad, hogy volt már, amikor közel kerültél a kiégéshez. Ez sajnos népbetegségnek számít világszerte: Neked mi segített abban, hogy újra egyensúlyba kerülj önmagaddal, a munkáddal?

A mi szakmánk azért tényleg olyan, amiben könnyen ki tud billenni a mérleg abban a kérdésben, hogy mi az, amit még magunkért teszünk és mi szól a külvilágnak: nem mindegy, hogy egy adott szerepet azért akarunk megcsinálni, mert azt reméljük, akkor elfogadnak, szeretnek minket és megdicsérnek érte szakmailag, vagy valóban örömet szerez nekünk a megteremtése. Ha az ember elveszíti az egyensúlyt ebben, akkor valóban kiéghet. Én ezért is tartom lényegesnek, hogy mindig önvizsgálatot tartsak, mit miért teszek igazából. A színészek élete azért valóban egy hullámvasút: hol fent, hol fent, van, hogy imádnak minket, máskor utálnak, szóval tudnunk kell, mik az igazi értékeink. Fontos, hogy megőrizzük magunkban azt a magot, amihez mindig visszatalálhatunk – én ezt nem találtam akkoriban annyira, mikor kiégés közeli állapotba kerültem. De szerencsére most szó sincs ilyesmiről. (mosolyog) De ezért minden nap keményen kell dolgoznom: akár azzal, hogy meditálok, fekszem a földön és próbálom elrendezni a gondolataimat. De persze nem egyszerű ez, mert a világ zajos és gyors.

Megtanultál rugalmasnak a karriered, a munkalehetőségek kapcsán és már látod a szépségét is annak, ha nem tudsz tervezni. Hogyan sikerült megszeretned a bizonytalanságot?

Folyamatosan engedem el a kontrollmániámat. Megtanultam örülni azoknak a nem várt pozitívumoknak is, amire nem számítottam, még ha nem is a terveim szerint haladok így. Ez egy olyan hozzáállás, amit már tulajdonképpen 15 éve gyakorlok, úgyhogy kezdek belejönni. (mosolyog) Néha azért még így is pofára tudok esni, ha valami nem úgy alakul, ahogy kitaláltam, de szépen szoktatom le magam az önostorozásról. Semmi értelme.

Címlapsztárjaink: Nagy Katica, Piros Ildikó, Törőcsik Franciska, Temple Réka és Udvaros Dorottya a magyar mozgókép különleges fénylő csillagai - ők a magyar filmekről és filmesekről szóló lapszámunk főszereplői. Ami pedig összeköti még őket, az az idei MOZ.GO, a Magyar Mozgókép Fesztivál, azaz a hazai film ünnepe.

Öt címlapsztár, öt inspiráló történet, öt csodás interjú, amit a legújabb lapszámban (is) olvashatsz, de előtte még less be a kulisszák mögé, és nézd meg, hogyan zajlott legújabb címlapanyagunk fotózása!