Interjú Pethő Kincső Nóra színésznővel a Dűne: Második rész forgatásáról

Mindössze nyolcéves voltál, amikor elkezdtél táncolni… na de hogyan jutottál el innen a színészetig?

Én szombathelyi vagyok, ahol a gyermekkoromban még nem működött a Weöres Sándor Színház, nem volt színházi élet. Viszont a Savaria Táncegyüttes már akkor is létezett, és mivel én már egészen fiatalon éreztem egyfajta késztetést, vonzalmat a színpad, előadóművészet iránt és mindig is imádtam táncolni, megragadtam ezt a lehetőséget, ami akkor és ott adódott. A tánc ma is fontos része a napjaimnak, az évek során sok stílusba belekóstoltam, továbbra is koreografálok, azonban tizenhat évesen elkezdtem megtapasztalni, hogy a testem hosszú távon nem lesz alkalmas a folyamatos, állandó megterheléssel járó edzésekre. Ezért akkor elgondolkoztam azon, pontosan mit is akarok elérni az életben, és eszembe jutottak az álmaim kislánykoromból: kiteljesedett bennem az az érzés, hogy többet akarok annál, hogy csak táncoljak, szeretném kipróbálni magam a színházban és a filmiparban.

Több színésztől is hallottam már, hogy a színházban való játék más kihívások elé állítja őket, mint az, ha sorozatokon, filmeken dolgoznak, holott ugyanarról a szakmáról beszélünk…

Igen, abszolút, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (akkor még Főiskolán) hosszú évekig nem is volt olyan jellegű filmszínész-képzés, amire ma már látom a példát. Amerikában, illetve Nyugat-Európában sokkal inkább elválasztják ezt a kettőt: Magyarországon és Kelet-Európában ez korábban egyáltalán nem volt ilyen tudatos, a színészek többnyire a forgatásokon tanulták meg a szakmának ezen részét.

Mi volt a legnagyobb lecke, amit éppen így, egy forgatás közben, gyakorlatilag a mélyvízbe dobva tanultál meg?

A legnehezebb lecke, amivel szembesültem, tulajdonképpen a táncos mivoltomból fakad: egyszerűen tagadhatatlan, hogy nagyon tudatos a testkultúrám. A színpadi lét, mozgás nekem nem jelent kihívást, ellenben a filmek forgatásakor nincs olyan szabad mozgásom – ilyenkor minden centiméter számít, szó szerint meg van jelölve, meddig mehetek el, mennyit mozdulhatok egy adott jelenetben, tehát elképesztően korlátozva vagyunk. Emlékszem, fiatalon gyakran előfordult, hogy szóltak, túl sok, amit csinálok, kezdetben óriási kihívást okozott ez nekem. Én egyébként ma is a karakterem mozdulatait, tartását találom meg legelőször, ha új szerepen kezdek el dolgozni, így tudok előre haladni, ez a bevált módszerem, ami meghozza az adott személy belső monológját, a gondolatait.

Az évek során olyan világsztárokkal dolgozhattál már, mint az Oscar-díjas Jennifer Lawrence, aki többek között arról vált híressé Hollywoodban, hogy nem akar megfelelni az elvárásoknak, a szépségideáloknak, továbbá nem foglalkozik azzal, mit gondolnak róla – és mindezzel milliók példaképévé vált. Mivel a Vörös veréb című thrillerben közös jeleneted volt vele, tényleg közelről megismerhetted: Te miért tartod őt inspiráló nőnek?

Én sosem voltam rajongó típus, inkább mindig arra figyeltem, hogy mit tudok szakmailag tanulni valakitől – ebből erőt nyertem, inspirálódtam - egész életemben ez hajtott. Szóval izgalmas kérdés volt számomra az is, hogy Jennifer, akit egy laza személyiségnek ismerhettünk meg, mitől ilyen sikeres? Nos, azért, mert profi. A közös jelenetünkben vagy őt mutatták vagy engem: a filmben vannak kamera átállások, vagyis a kamera felváltva először az egyik, majd a másik színészt veszi fel. És bár először ő lett közelről felvéve (ez mindig kijár a sztároknak), mindent ugyanúgy megcsinált akkor is, amikor rám irányult a kamera, azaz ugyanolyan partnerem volt, végig segítette a munkámat. Ez egyrészt azt mutatta nekem, hogy tiszteli a szakmáját és a kollégáit is, de nyilván a profizmusát is bebizonyította: tudta, hogy attól lesz jobb a felvétel, a film, és az ő játéka is, ha a másik szereplő is jobb. Ezt a hozzáállást azóta is viszem magammal, próbálok én is így működni.

A Dűne: Második rész című blockbusterben is szerepet kaptál, amiben egy Fremen Papnőt alakítottál – ők azok, akiknek erős a spirituális oldaluk, a hitük, és az utóbbi iránt végtelenül elkötelezettek is. De mindezt csak a tekinteteddel, az arckifejezéseddel mutathattad ki, mert csak ritkán szólaltak meg a filmben. Mesélj nekünk, laikusoknak, milyen nonverbális eszközökhöz nyúlhatsz ilyenkor, hogy minél hitelesebb legyen az alakításod?

Először is, eléggé beleástam magam a Dűne világába, utánajártam a karaktereknek, sokat foglalkoztam a felkészüléssel. Szerencsém volt, mert közel húsz napot forgathattam az Origo Studiosban, és közben azért voltak holtjáratok is, amikor figyelhettem, hogyan dolgozik a rendező, a színészek. És mivel magamat egy olyan spirituális embernek tartom (ez a személyiségem része), aki mindig kereste a világegyetemben azt a pluszt, ami az anyagiságon túl van, szerintem nem véletlen, hogy engem választottak – azonkívül, hogy hasonló vonásokkal, külsővel rendelkezem, mint a többi Fremen karakter. A nagy mozdulatok, a mozgás hiánya nehézséget okozott, meg kellett tanulni bízni abban, hogy a gondolat átjön a vásznon így is. A rendező, Denis Villeneuve a jó értelemben rengeteget szöszmötölt ezeken a jeleneteket, nem volt mindegy, merre és hogyan nézek, milyen szögbe emelem a fejem. A nézők el se hinnék, mennyi munka és pontosítás van amögött, ha egy pillanatra felvillanunk egy filmben: ezért hatalmas öröm számomra, hogy belekerült a Dűne: Második részbe az a snitt, amikor nagytotálban mutatnak, mert tudtam, hogy ott megvalósítottam azt, amit Denis Villeneuve látni akart a vásznon. Szóval egy-egy ilyen apró dolog igazi sikerélmény egy színész számára, pontosan ezért, mert nem könnyű megcsinálni.

Elárulhatsz nekünk egy kulisszatitkot a Dűne: Második rész forgatásáról?

Denis Villeneuve annyira egyszerű és természetes volt, hihetetlenül könnyű szót érteni, ugyanúgy beszél a legnagyobb sztárokhoz, mint a statisztákhoz. Számára a képek, a látvány a leglényegesebb, mindent megtesz azért, hogy ez tökéletes legyen és a vásznon egészen pontosan azt lássuk, amit ő elképzelt - a lelkesedése, a vidámsága pedig másokat is magával ragadott, bevonta vele őket a készítésbe. De az is tetszett, hogy bár Timothée Chalamet-vel gyakran franciául beszélt (akkor, ha valami fontosat akart mondani neki), de nem úgy, mint mikor két gyerek titkos nyelvet talál ki, mert nem akarják, hogy a többiek értsék őket. Ez egyfajta intimitást teremtett köztük, mert minden eszközt meg akart ragadni ahhoz, hogy jobban megértesse magát például Timothée-val, azért, hogy tökéletes lehessen a mű, a végső alkotás. Olyan, mint egy festőművész.

A Dűne: Második részben olyan sztárok szerepelnek, mint Timothée Chalamet, Zendaya,Austin Butler, Javier Bardem, Stellan Skarsgård, Florence Pugh, Josh Brolin vagy Rebecca Ferguson. Kitől tanulhattál a legtöbbet ezen a forgatáson?

Rebecca Ferguson áll a legközelebb a szívemhez ebből a csapatból: ő olyan példakép, akitől igyekeztem sok mindent ellesni, már csak azért is, mert nagyon összetett szerepe volt. Szimpatikus volt, ahogy a kollégáihoz áll emberileg, de egyébként minden rezdülése inspiráló volt, az is, ahogyan működött. Ő egy igazi profi filmkészítő: pillanatok alatt átalakul. Az egyik percben még a rendezővel humorizál,a másikban pedig már minden porcikájával a szerepében van - és a lehető legjobban akarja csinálni azt.

Na és mik a terveid a jövőt illetően?

Továbbra is célom a nagyobb és jelentősebb szerepek elérése a nyugatról érkező produkciókban, amik egyre nagyobb számban hazánkban forognak és fognak forogni. A közelmúltban szerződött velem a Greensmith Artists nemzetközi ügynökség, ami remélhetőleg további segítséget fog nyújtani a terveim megvalósításában. És nemrég jött a hír Hollywoodból, a Dűne 3. része zöld utat kapott a készítőktől, lesz folytatás, és egy újabb álom valósulna meg, ha ismét rám esne a választás és egy karakter erejéig a produkció része lehetnék.

Most pedig íme olyan 10 magyar tehetséges művész, akinek csillaga van a hollywoodi hírességek sétányán!