Mit éreznek a gyerekek a bölcsis beszoktatás alatt? A pszichológus elmagyarázza

A legfontosabb az, hogy a kapcsolatra kell koncentrálnunk. Baba és mama közt már az várandóság időszakában elkezd formálódni a kapcsolódás. Az édesanya megélései, babájával kapcsolatos érzései, fantáziái észrevétlenül szövődnek bele a „valódi baba” személyiségvonásaiba: megismerjük egymást már az előtt, hogy először találkoztunk volna. A kicsi megszületésével aztán a megkezdett folyamat folytatódik: egymásra hangolódás, közös rezdülések, a másik működésének, szándékainak megismerése, fürkészése zajlik az első hetekben, hónapokban. Mire a baba egyéves lesz, jól érzékelhetően kialakul az a szoros kapcsolódás közte és az anyukája közt – és persze a baba és a vele sokat foglalkozó apukája közt is –, amit kötődésnek hívunk.

A kötődés, ha egyszerűen akarunk fogalmazni, a megnyugtatásról szól. Ahhoz kapcsolódom ilyen szorosan, aki mellett biztonságban vagyok, aki az izgatottság, rossz élmények, szorongató élmények pillanataiban vissza tud terelgetni – öleléssel, csucsujgatással, megnyugtató szavakkal, vagy csak hogy velem van és nyugodtságot sugároz – abba az állapotomba, ahol megint jól tudok működni. Az anyukám valószínűleg nagyon jó ebben – bár nem tökéletes. Olykor vannak, lesznek pillanatok, amikor elvéti az ütemet a megnyugtatással, vagy épp ő maga is nyugtalan, nem tud rám figyelni, vagy egyszerűen épp nincs jelen. Ezek azok a pillanatok, amikor meg kell próbálnom saját magamat megnyugtatni azzal, hogy felidézem őt, azzal, hogy keresek valakit vagy valamit, ami átmenetileg pótolja az ő megnyugtatását. Ahogy egyre nagyobb leszek, egyre ügyesebben tudok majd egyedül megnyugodni… Persze néha még felnőttként is szükségünk van ebben támogatásra.

Bölcsibe menni azt jelenti, hogy a kicsinek átmenetileg le kell mondania az anyukája jelenlétéről, megnyugtatásáról. Eleinte pár órára, aztán reggeltől délutánig, pláne ott alvással… Az sok. Hogy lehet ezt kibírni, mikor annyi minden történhet közben, ami egy másfél vagy két és fél évest felzaklat? Egyrészt úgy, hogy nem egyedül kell megnyugodnia továbbra sem. Azt még egy ilyen aprócska ember nem tud. Szüksége van biztonságot adó felnőttekre, akikkel szoros kapcsolatban lehet. Vagyis: akikhez kötődhet. Eleinte nincsenek ilyenek a bölcsiben: Marika néni, Icu néni nagyon aranyosak, és igyekeznek is, szakképzettségük is van, bár ez inkább anyának fontos. De a csak kicsit több mint két éves Marci pontosan tudja, hogy mindez akkor sem ugyanaz, mint anya ölelése, dajkálása.

Marci anyukájának mennie kell vissza dolgozni. Marci viszont – a kezdeti lelkesedés, önfeledt dömperezés után – most már érzi, hogy anya nélkül ez a móka korántsem lesz olyan jó. És ezen egyelőre a csillagmosolyú Icu néni sem tud segíteni…

Egyelőre… mert Icu néni azon van, hogy elnyerje Marci bizalmát. Eleinte anyával együtt találkozik vele a csoportszobában. Jó így együtt. Aztán anya rövid időre kimegy, Marci Icu nénire bízva marad odabenn. No, ez már nem olyan jó. Ilyenkor elszontyolodik, de Icu néni figyel rá, és megpróbálja őt megnyugtatni. Az első időkben ez bizony nehéz. Marci csakis az anyukájára vágyik, neki hinné el, hogy nincs semmi baj. És ilyenkor jó is, ha még a közelben van anya, nem kell sokáig kibírni a vigasztalása nélkül. De Icu néni egyre inkább ismerős már Marcinak, és néha az ő megnyugtató simogatása is segít neki visszatérni a félelmek közül. Marci megtanulja, hogy benne is bízhat, ő is ott van, ha kell. Marci lassan elkezd kötődni Icu nénihez. Keresi őt, ha mennek reggel a bölcsibe, odaszalad megölelni, ha meglátja. Megmutatja neki a bibit az ujján, és hagyja, hogy ő segítsen neki evés közben. Marci beszokott… Nem két nap alatt. Nem is három. A legtöbb gyereknek hetekre van szüksége, amíg kialakít új kapcsolódásokat, amelyek elég teherbíróak ahhoz, hogy „vészhelyzetben” is használni lehessen őket.

Marci anyukájának azért lesz még feladata. Mert Marci időnként mégiscsak nagyon el fog fáradni a nagy „önállóságban”. Lehet, hogy időnként mérgesen, durcásan fogadja anyát: megtorolja rajta, hogy ott hagyta őt. Egyes napokon hisztis Marcit kell hazavinni délután. Marci anyukájának értenie kell, hogy az elválás anyától mégiscsak megterhelő még ebben a korban. Nem akkor csinálta jól a dolgát ő és Icu néni, ha Marcinak ebben a folyamatban soha semmi nem nehéz. Hanem ha minden nehéz pillanatban tud benne bízni, hogy Marci és a kapcsolat is elég teherbíró, és együtt vissza fognak tudni térni a „jól kapcsolódásba”.

Marci egy délután zárkózottan fogadja anyát a bölcsiben. Durcásan csücsül a padon, míg anya öltöztetné, és ahol lehet, akadályozza a folyamatot. Aztán hirtelen megvadul. Felpattan és kirohan. Anya sietve szalad utána. Az udvaron nem látja Marcit – aki hirtelen hangos üvöltéssel ront elő a faházikó mögül. „Vuááááá!!! Méjges szöjny vagyok!!” – vicsorog, és odarohanva megüti anyát. Ilyet nem szokott csinálni, kedves, jó kedélyű kisfiú. Marika néni is azt mondta, vidáman ébredt délután. Anya nem ismer rá. Hazafelé megdobálja gesztenyével a galambokat. „Marci, nem csinálunk ilyet!” – korholja anya. „Szöjny vagyok!!” – replikázik Marci, és megint elszalad.

Anyának dereng: Marci mérges. Egész nap cuki és rendes volt a bölcsiben – elfáradt, és valószínűleg neheztel anyára. A délután további részében Marci hisztis és kiállhatatlan. „Dackorszak” – mondja a nagymama. „Bölcsi-kór” – mondja a sógornő. „Most sok neki” – gondolja anya, és aznap este a nagyobb testvéreitől külön hívva hosszan tartja az ölében Marcit, és mesél neki. Mesél a kiskecskékről, akiket otthon hagyott a mamájuk, féltek, mert jött a farkas – de aztán a mama-kecske hazatért, és mindenkit megmentett. És Marci újra és újra kéri a mesét. Rémüldözik a gonosz farkason, félti a legkisebb kisgidát, lelkendezik a mama kecske hazatértén. És a kis szörny lassan kisimul…

Olyan sok mindenen múlik, hogy anya és kisgyermek hogyan tudnak együtt egy ilyen összetett folyamaton jól átcsónakázni. Gyakori, hogy bizonyos pontokon a szülők elbizonytalanodnak, segítséget vagy tanácsot kérnek. Gyerekpszichológus kollégákkal sokat gondolkodunk, hogy milyen tényezők segítik, és esetleg mik nehezítik ezt az időszakot, a kihívásokhoz való közös alkalmazkodást. Most a feltételezett fő szempontok összegyűjtésével kutatást indítottunk. Azt reméljük, hogy a beszoktatás előtt vagy közben járó édesanyáktól kapott válaszok segítenek még jobban megérteni ezt az időszakot, és segítségünkre lehetnek, hogy jó programokat, hatékony formákat tudjunk kínálni az esetleges elakadások megtámogatására.

Ha szívesen segítene nekünk a tapasztalatai megosztásával, és gyermeke mostanában került vagy fog bölcsődébe kerülni (esetleg most kezdték tervezni, hogy majd bölcsibe adják), vagy csak kíváncsi a szempontjainkra, kérjük, szánjon fél órát az alábbi kérdőív kitöltésére, amely ide kattintva érhető el.