A barátság igazi támaszt nyújt a legnehezebb pillanatokban is: részlet Tüsi Süni és Böködő Manó kalandjaiból

Tüsi Süni és Böködő Manó

Tüsi Süni, még valamikor nagyon régen, talán az előző vagy az az előtti nyáron, egy széles országúton átkelve olyannyira lemaradt a szüleitől, hogy azóta sem talál rájuk. Ez a kis sün, akiről mesém szól, azóta kóborol a világban, keresi anyját, apját és testvéreit. Hogy segítséget kérjen, már többször is járt az elveszett szülőket és gyerekeket felkutató egyesületnél – amelynek jelképe a piros kérdőjel –, mind ez ideig hiába. Ez a szervezet behálózza az egész világot, akarom mondani, azt a kerek erdőt, amelyben a kis süni él, hisz számára a világ nem más, mint ez a hatalmas rengeteg. Miközben a szervezet Tüsi szüleit kereste, neki iskolába kellett járnia. Ehhez azonban nem volt nagy kedve, amit – azt hiszem – megértetek, hisz a mi kis barátunknak más nem is járt az eszében, csak az, hogyan találkozhatna a szüleivel. Merre lehetnek? Ők is keresik-e őt? Ehhez hasonló kérdések foglalkoztatták, nem pedig az, hogy mennyi is az egyszer egy, vagy mit eszik a béka.

Mivel az iskolába járás nemigen kötötte le, egy szeptemberi délutánon, amikor egy vérbeli diák még bele sem melegszik a tanulásba, Tüsi nagy csalafintaságon törte a fejét. Elhatározta, hogy útra kel, nekiindul a világnak, hogy megtalálja benne a szüleit meg a testvéreit. Persze ez nem is volt olyan egyszerű feladat. A délelőttje az iskolában telt, délután pedig kollégiumban lakott, ahol tanulnia kellett. Azon a szeptemberi napon azonban, amikor az iskolából a kollégium felé tartottak, elérkezett a pillanat, hogy tervét megvalósítsa. Ahogy az állatgyerekek egymás mellett mentek, mendegéltek, ő addig-addig helyezkedett, mígnem sikerült a sor végén kikötnie. Ez már fél siker, gondolta. Még kevésbé szaporázta a lépteit, sőt egy idő után bicegni kezdett. Már eléggé lemaradt a többiektől, s épp azt fontolgatta, hogy beiszkol a fák közé, amikor meglátta őt Károgó Mári tanító néni, aki az állatiskolásokat kísérte.

– Káááár... Káááár... így lemaradni! Mi történt veled már megint? – kérdezte Tüsitől kissé rosszallóan.

– Jaj, jaj, Károgó Mári tanító néni – kezdte fájdalmas arccal mondókáját a kis csalafinta. – Ne tessék rám haragudni, de nagyon megfájdult a lábam, és nem tudok gyorsabban menni – mondta, majd lehajtotta a fejét, és a szeme megtelt könnyel. Persze nem a testi fájdalmak miatt, hanem azért, mert közben is a szüleire gondolt, és arra, hogy ha most nem sikerül meghatnia a tanító nénit, talán soha többé nem láthatja viszont őket. Károgó Mári néni úgy megsajnálta, hogy már-már magához ölelte Tüsi Sünit. Szemén látni lehetett, hogy elérzékenyült, s ha nem vigyáz, elsírja magát. Mozdulata azonban félbeszakadt, és elmaradt az ölelés, a vigasztalás. Hirtelen nagy levegőt vett, kihúzta magát, hátralépett, és szigorúságot erőltetve magára így szólt a mi kis barátunkhoz:

– Káááár, káááár, káááár így erőlködni te..., te... rosszcsont!

Szigorúságában azonban annyi kedvesség bújt meg, hogy még Süni is meglepődött rajta. Érezte, most már elérte, amit akart. Károgó Mári néni biztosan engedi, hogy lassabban haladjon, mint a többiek. Ha pedig ezt megengedi, akkor..., akkor... – szinte ujjongott magában a kis szúrós hátú –, akkor uzsgyi neki, irány az erdő...

Annyira belemerült gondolataiba, hogy a tanító néni szavait csak valahonnan nagyon messziről hallotta.

– Kár! Kár! Még csak az kéne, hogy az ölembe vegyelek. Tudom én, min mesterkedsz! Ha az ölembe veszlek, három tollfoltozó három hétig se tudná rendbe hozni a ruhámat!

Ezután meglágyult Károgó Mári tanító néni hangja, s azt mondta, amit Süni hallani szeretett volna: – Na, nem bánom! Ha annyira fáj a lábad, gyere utánunk. De azért igyekezz! – tette hozzá.

Több sem kellett a rosszcsont sünnek, egyre jobban és jobban lemaradt. Amikor pedig már alig látta a kis csapatot, és éppen el is tűntek a szeme elől, hirtelen belépett az erdőbe, és rohant, rohant, ahogy csak a lába bírta. Futott, nehogy utolérjék, és visszavigyék a kollégiumba. Félt is Károgó Mári haragjától, de az előbbi beszélgetés meg is nyugtatta, mert érezte belőle, hogy nem is olyan csufi ez a tanító néni, amilyennek mutatja magát. Sokkal jobb szívű, mint ahogy gondolni lehetne – szögezte le magában. Sajnálta, hogy erre csak most jött rá, s mégis be kellett őt csapnia.

Eközben Süni persze rohant, ahogy csak levegővel bírta. Levegővel pedig hogyne bírta volna, hiszen hetek óta erre készült, erre edzett. A tornaórákon minden gyakorlatot megcsinált, amit Futó Manó tanító bácsi feladatul adott. Sőt még a szünetekben is gyakorolt. Hetek óta nőttön-nőtt benne a türelmetlenség: nem tudta kivárni, hogy a piros kérdőjellel fémjelzett szervezet tagjai megkeressék a családját. Persze ekkor még nem tudta, mire vállalkozott, mibe is vágta a fejszéjét. Már elhalványultak benne azok a félelmetes éjszakák, amelyeket akkor élt meg, amikor a szüleit elvesztette. Talán kíváncsiak vagytok rá, hogyan is történt. Elmesélem hát nektek úgy, ahogy hallottam.

Tüsi Süni, a szülei, meg a testvérei átkelésre készültek a nagy, széles országúton, ami az ő életükben igen-igen veszélyes dolog. Talán már ti is láttatok süniket, amint át akarnak kelni az úton, láttátok, mennyi veszély leselkedik ilyenkor rájuk. Hát csak annyit mondhatok, nagyon nagy feladat ez. Olyan lehet, mint amikor ti mentek először haza egyedül az iskolából. Azért is mesélem el ezt nektek, hogy ha láttok az úton átmenni süniket, szurkoljatok, hogy baj nélkül sikerüljön nekik. Nos tehát, Tüsi Süni családja is ilyen nagy útra készült. Ilyenkor mindig kiküldenek egy-egy fürge, fiatalabb sünt a két oldalra, hogy megnézzék, nem jön-e jármű. Amikor ők megadják a szabad jelzést, mindenki elindul, és a túloldalon találkoznak. Persze nem minden süncsaládban csinálják ezt így. Van, ahol átkísérik a kisebbeket. Ebben a családban nem ez volt a szokás. Amikor a két ifjú sün jelezte, hogy minden rendben, a család nekiindult a veszélyes útnak. Igen ám, de Tüsi ekkor még nagyon kicsi volt, és lemaradt. Akkor jött az a hatalmas feketeség, s utána a nagy forgószél... Amikor Süni magához tért, fázott és nagyon félt.

Nem tudta, mi történt vele, nem tudta, hol lehet. Sötét volt. Képzeljétek csak el, milyen rossz lehetett szegénynek. Minden kis zajra, amit főleg saját kis mocorgása hallatott, megremegett. Félelmében igyekezett minél kisebbre összegömbölyödni, ki sem merte dugni az orrát a tüskéi közül. Ti már biztosan tudjátok, hogy a süniknél ez a biztonságos védelmi helyzet.

Ma már Tüsi is tudja, mi is volt az a valami, ami a forgószelet hozta azon az éjszakán, hiszen látta az iskola falán egy plakáton. Amikor először pillantotta meg, remegni kezdett, majd csillapíthatatlanul zokogott. A képre mutogatott, és azt hajtogatta: – Az volt, az volt, az volt! – Könnyei patakzottak, és egyre kisebbre zsugorodott.

– Mi volt az, Süni? Mire mondod, hogy az volt? – kérdezgették a társai. Mind többen gyűltek köré, és szerettek volna segíteni neki. De ő csak nézte a képet, le sem vette róla a tekintetét. Mintha attól félt volna, ha elkalandozik a figyelme, hasonló katasztrófa éri, mint akkor este. Ekkor megjelent közöttük Károgó Mári, és a kis sünnek odaadott valamit, ami éppúgy nézett ki, mint amit Tüsi szinte megbabonázva és oly sokáig nézett a képen.

– Tessék, Sünike. Ez a tied – mondta a tanító néni, és megsimogatta könnytől nedves kis arcát. Tüsi Süni még szipogott, de apránként abbahagyta a sírást. Hol a képet, hol a játékot nézegette, de néha-néha már rápillantott a tanító néni mosolygós arcára is. A következő napon nem lehetett elvenni tőle a játékot, ami nem volt más, mint egy játék kamion. Éjjel-nappal magánál tartotta, s egyre csak berregtette. Utánozta a hangot, amit az igazi kamion ad ki, s amit egy villanásra ô is hallott, de még mindig olyan élesen, fájón, elevenen élt benne.

Hamarosan érkezünk a folytatással!

Interjú a szerzővel az augusztus 15-én megjelent Éva Magazinban olvasható! Már kapható!